Jelenleg egy parkban vagyok. Amikor vezető mérnökként dolgoztam, ritkán jártam ilyen helyeken. Ha mégis eljöttem, akkor a gyerekeimmel játszottam, vagy a játszótéri eszközökön játszottam, vagy valamilyen más "céllal".
De ma csak jöttem. Ok nélkül. Ami meglepően érdekes.
Ez Ibaraki. Itt nincsenek olyan magas épületek, mint Tokióban, Oszakában vagy Kiotóban. Az égbolt tágas és csendes. Az autók hangja hallatszik, de messze vannak. A rovarok hangja visszhangzik, és madárcsicsergés keveredik bele. Ismét rájöttem, hogy Japánban az évszakokat a hangok alapján lehet megkülönböztetni.
Az, hogy itt vagyok, mutatja, hogy mennyire "céltudatos" voltam. Haladás, célok, eredmények. Úgy találom, hogy a fejem tele van mindezzel.
De az erdőkben és a parkokban nincs ilyen. Mert az összehasonlítás tárgya nem az ember, hanem csak a szél vagy egy fa. Ott nincs felsőbbrendűség vagy alsóbbrendűség, nincs jelentősége, semmi. Elég csak élni.
Furcsa ezt mondani, de... Úgy érzem, jobban élek, ha elfelejtettem a célomat.